Minden elmúlik … nem lehet elégszer tudatosítani. Különösen életünk olyan periódusaiban, amikor úgy érezzük, hogy megállt körülöttünk minden, sem előre, sem hátra nem mozdul. A megállás sokféleképpen megélhető. Lehet pihenő, egy hosszabb-rövidebb szünet, amikor átgondolhatjuk eddigi tapasztalatinkat, befelé figyelhetünk, és megérthetünk összefüggéseket, a történések miértjeit és hogyanjait. 

Lehet azonban megrekedés, ami súlyos energia. Lehúz, és fogva tart a hozzá kapcsolódó félelem, és kétségek miatt. Hátra arcra késztethet, függően attól, hogy vajon a félelmünket tápláljuk-e jobban a hitünknél.

A megállás némasága félelmetes, de jusson eszünkbe, hogy ez nem más, mint próbatétel. Voltaképp egy nagyszerű lehetőség arra, hogy megtudjuk milyen erős a hitünk, mennyire vagyunk képesek ráhagyatkozni az univerzum rendező elvére, mennyire vagyunk hajlandóak meghallani a belső hangot, vagy ehelyett régi minták után kapkodva a jól bevált, bár nem annyira szeretett megoldások után nézünk. Pánik helyett inkább kérdezzük meg magunktól: Mi ez az egész? Hogyan jött létre? Mit akar megmutatni? Hova vezet? Mi rejlik benne? Mit tegyek? Mit csináljak másképp? Hogyan érzek? Hova vezetnek ezek az érzések? Mi a legjobb megoldás ennek a helyzetnek a megoldására?

A kérdések kapukat nyitnak. Bennünk. Olyan lehetőségekre mutatnak rá, amiket a félelem eltakar a szemünk elől. Nem baj, ha a félelem ott lapul a háttérben. Tegye bátran, hisz ő is a részünk, ő is bennünk van. Ám nagyon fontos tudni, hogy ki irányít. A félelem a bizalmatlanság állapotából látja a helyzetet, és megelégszik valami biztonságosnak tűnő átmeneti megoldással, amiről hamar kiderül, hogy csupán illúzió, ráadásul vacakul fogjuk érezni magunkat miatta. A belső hangunk a bizalom állapotából tekint a világra. Tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Tudja azt is, hogy megoldódik, mert a lehetőségek széles skáláját is érzékeli abból a magasságból, ahol ő van.

Ráhagyatkozás, bizalom. Ez a kulcs. Ekkor tudunk kapcsolódni önnön Magunkhoz, és ekkor jönnek azok a dolgok be az életünkbe, amire oly nagyon vágyik a szívünk-lelkünk. Nagy feladat. Tudom. Élem.

Miközben e sorokat írom, átjár a szeretet hulláma, olyan fantasztikus valami, ami semmilyen érzéshez nem fogható. Végtelen, szétáradó, mély, puha és biztonságos. Nincs mitől félni. Minden végtelenül rendben van.

Kérdések birodalma – gyermeki kíváncsiság avagy a szabadulás útja a dobozba zárt világból

Gyermekként annyira nyilvánvaló, hogy kérdezünk. Ezer és ezerféle kérdés fordul meg a fejünkben, és nem félünk attól, hogy hangosan ki is mondjuk a kérdéseinket. Mi ez? Hogy működik? Mit csinál? Mit akar? Hova megy? Miért megy? Honnan jön? Mit keres? …

Soha nem felejtem el, amikor a fiam két évesen egy harminc perces busz úton megállás nélkül végig kérdezett. Egyik kérdés a másik után, a válaszokból szükségszerűen következve a további kérdések. A lányom ezt tovább fokozta úgy, hogy amikor kinyitotta a szemét reggel elkezdett beszélni, s ezt addig művelte, amíg álomba nem ájulta magát.

A gyermeki kíváncsiság ott él bennünk, mindegy, hogy hány évesek vagyunk. A kérdések pedig lehetnek a segítőink az úton járás folyamán, ha a megfelelő módon használjuk őket. Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan kérdezünk, és hogy mit kérdezünk. Amikor belelovalljuk magunkat egy problémába, zakatol az elménk, jönnek és mennek a gondolatok, kérdések fogalmazódnak meg, leginkább a Miért? -ekre vagyunk kíváncsiak. „Miért történik? Miért pont velem történik? Miért viselkednek így velem? Miért beszélnek így velem? Miért nekem kell mindent megcsinálnom?” stb., stb. … Az elme meg akar érteni mindent. Ez a dolga. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha miután megértette az összefüggéseket, le tudna állni. De nem tud. Hiszen az egohoz tartozik, az ego pedig önigazolásokat keres, és mindenkivel tudatni akarja, hogy mi a helyzet. Feltétlenül el kell, hogy mesélje mindenkinek, hogy mi történt vele, hogy ki mit mondott, ki mit gondolt, mit érzett az üggyel kapcsolatban. Ilyenkor újra él minden problémás pillanatot, lényegében újra teremti azt. Újra ott terem abban az érzelemvilágban, és beszorul a tér-időnek abba a zugába, ahol az adott probléma lakik. Egy soha véget nem érő történet produkálódik, amelynek kapcsán (vagy már korábban) kialakult gondolati, érzelmi mintázat rögzül. Ezért történhet meg, hogy ha egy problémás helyzetben az ember nem látja meg a tanítást, akkor hiába is lép ki belőle, és megy máshova, ugyanaz a probléma hamarosan visszaköszön. Legyenek akár munkahelyi gondok, párkapcsolati problémák, anyagi nehézségek. Legyen az a szexualitással, önkifejezéssel, önértékeléssel kapcsolatos problémakör, fizikai esetleg más szinteken megjelenő betegségek, bármi.

Amikor azonban megtanultuk a leckét … végre valahára … a sokadik kör után, akkor is kapunk még egy próbatételt. Csakis akkor fogjuk tisztán érzékelni, hogy igen, ezzel készen vagyunk, igen, valami nagyot változott ott bennünk legbelül, amikor újra hasonló nehézségek közepette másképp viszonyulunk, másképp viselkedünk, de legfőképpen másképp adunk válaszreakciót a bennünket érő ingerekre, hiszen az a bizonyos gomb már nem nyomódik meg többé.

Minden tanítás. Ezt a mondatot nem szoktuk szeretni. Pedig nagyon igaz. Hogy mire tanít egy-egy helyzet, egy-egy kapcsolat, egy-egy ember? Nem egyszerű felfedezni, hiszen pont, hogy az a feladatunk, hogy ezt végre meglássuk. S, hogy miért nem egyszerű? Mert ott az egónk, az elménk, akivel/amivel azonosítjuk magunkat. Ha én azt gondolom, és úgy élem magam, hogy ez az érző és gondolkodó test vagyok, ami fizikai körvonalaiban mindenki számára látható, akkor hihetetlenül félelmetes ez a földi lét. Gondoljuk csak végig.  A semmi közepén, a Nap körül keringő, a galaxisban és a galaxissal együtt száguldó Föld nevű bolygón élünk, ami az univerzumban kellő távolágból nem is látható. Ráadásul születésünktől kezdve a halálunk felé tartunk. Egyre fogynak a napok, és egyszer csak véget ér ez az életnek nevezett időintervallum. Nincsenek emlékeink arról, hogy lett volna bármi a születésünk előtt, és fogalmunk sincs, hogy mi lesz a halálunk után. Ez a test vagyunk. Nem voltunk és nem leszünk, de most itt vagyunk. Rövid ez az idő. Mihez kezdünk vele? Reggeltől estig dolgozunk, elfáradunk, kialusszuk magunkat, majd kezdjük elölről. Mindeközben egy csomó problémával kell szembenéznünk, megoldanunk, de a problémáknak se vége se hossza. Ha sikerül valami, akkor boldogok vagyunk, ha kudarc ér, akkor elkeseredünk, és jönnek ezek a kérdések: Miért ilyen nehéz az élet? Miért nem lehet könnyebben élni? Olyan az egész, mintha egy elfüggönyözött szobában léteznénk, ahol nem látunk ki az udvarra, azt sem tudjuk, hogy van-e udvar, és ajtók sincsenek, vagyis patt helyzetben vagyunk. Totális áldozatok, kísérleti nyulak. Rohanunk, nincs idő, nincs elég idő semmire, semmi fontos dologra, mintha mindig lemaradnánk valamiről …. de miről is? és mi is a fontos? Később, amikor kezdünk lelkileg is fáradni, felmerül bennünk a kérdés: Mit keresek én itt? Mit csinálok? Mi ez az egész? … és ekkor meglátjuk, hogy a függöny elhúzható. Odaállunk az ablakhoz, és életre kel egy másik kérdés, ami így szól: „Ki vagyok én?” … és … „Mi van a függönyön túl?” … „Hogyan szerezhetek tudomást róla?”

Abban a pillanatban, amikor elkezd lebomlani az egóval való önazonosságunk, no akkor van esélyünk arra, hogy egy másik, magasabb valóságból tekinthessünk rá erre a fizikai világban látható önmagunkra, és kezdjük szép sorjában felfedezni, hogy mi is történik velünk. Ilyenkor változnak a kérdések. A Miért?-eket felváltják Mi?-k és a Hogyan?-ok.

Ki vagyok én? Hol vagyok valójában? Mi történik velem? Hogyan kerültem ide? Mire tanít ez engem? Mit érint meg bennem? Hol érint meg az, ami történik? Milyen érzelmeket hoz elő belőlem?  Igaz az, amit gondolok? Valóban igaz mindaz, amit látok? Ha igen, hogy érzem magam ettől? Ha nem, hogy érzem magam ettől? …

Így aztán lépésről lépésre feltérképezhető maga a történet, az életünk története, és az, ahogy hat ránk. Ez az első lépcső. Ilyenkor még sokan odajönnek hozzánk az ablakhoz, és el akarnak rángatni onnan. Hívnak, hogy menjünk vissza hozzájuk, „figyeljünk rájuk”, „ne vonjuk ki magunkat az „életből”. Vissza-vissza merülünk a történetünk forgatagába, ahol egymást érik az érzelmi játszmák a régi megszokások alapján.

A második nagyon fontos lépcső: túllépni a történeten. Lehet, hogy nem esik most jól neked, amit olvasol, de azt kell mondjam, hogy a történeted/a történetünk egyáltalán nem fontos. Mindegy, hogy mi történt, mindegy, hogy ki mit mondott, mindegy, hogy te hogyan reagáltál. Nem ettől leszünk jó vagy rossz emberek. Ami igazán fontos, hogy túl tudjunk lépni a történetünkön. Ekkor ugyanis a történet részleteit elemző figyelmünket másfelé fordítjuk, önmagunkra tekintünk és elindulunk befelé. Tudjuk jól, hogy mindaz, ami a kívül látható világban megjelenik, az van bennünk, a belső világunkban. Ám azt nem tudjuk, hogy ez hol és hogyan van meg bennünk. Nem tudjuk, hogy milyen területeket érint, és hogy vajon honnan, kitől származik, hogy a miénk-e, vagy csak magunkra vettük más terheit, energiáit … ennek a feltérképezése vezet tovább bennünket. Ez még mindig a megértéshez kapcsolódó folyamat. A kérdések ismét változnak: Hol van ez bennem? Hogyan jelenik meg ez bennem? Milyen érzéseket vált ki bennem? … és ekkor elérkezünk a harmadik fontos lépcsőhöz, ami nem más, mint az: érzelmek felbukkanása. Igen, kinyitjuk a kapukat az érzelmek előtt. Eddig a pontig elnyomtuk őket, nem engedtük szabadjára sem a félelmeinket, sem a haragunkat, sem a szégyenünket, sem a magányunkat, stb. Hagytuk, hogy a régi minták befolyásoljanak, így ez a lépés fájdalmasnak indul, ám ha meglépjük, rájövünk arra, hogy e nélkül nincs továbblépési lehetőségünk. Ám amint merjük hagyni, hogy pl. a félelem teret nyerjen bennünk, abban a pillanatban elillan, eloldódik, és utat nyit valami másnak.

Nemrégiben egy nagyon szép ringató kezelés során végigjártuk ezeket a lépcsőfokokat, és ami történt, az leírhatatlan. No, azért megpróbálom összefoglalni:

A lány fájdalmat érez a testében. A fájdalomba beleutazva felszínre emelkedik a félelem érzése. Ez a félelem előhoz egy emléket, a nagypapa emlékét. Nagypapa nagyon félelmetesen beszél, és a lány akkori önmaga, kicsi kétévesként rettentően fél tőle. Mindent jól akar csinálni, mert nem akarja, hogy a nagypapa rászóljon, de sokszor nem sikerülnek jól a dolgok, ezért megrója őt az öreg. Ekkor túllépve a történeten meghívjuk a nagypapát, és megkérdezzük tőle, hogy hogy érzi magát, és mire vágyik. A nagypapa szomorúnak látszik, figyelemre és szeretetre vágyik. A kétéves kislány ezt látva, egészen másképp tud rátekinteni a nagyapjára, és változni kezdenek az érzések. A félelem sajnálattá alakul, majd ez is változik, és a kislány rájön arra, hogy a nagypapa nem is őrá haragszik, nem is miatta szomorú. Segíteni szeretne az öregnek, s a nagyapja felé irányuló figyelem tartalmi része teljesen átalakul.

Teret engedtünk a félelemnek, s ennek következtében lehullott az álarc, s a gyermeki önmaga képessé vált arra, hogy meglássa azt, ami valójában ott volt addig is a szeme előtt. Ilyen és ehhez hasonló félreértések-félreérzések miatt éveken át cipeljük a fájdalmainkat, félelmeinket. Ráfoghatjuk a nagypapára, hogy miatta vagyunk rosszul, de volt bárki is az életünk során, aki megakadályozott volna minket abban, hogy megkérdőjelezzük ennek a gondolatnak, tapasztalatnak az igazát? Ugye, hogy nem.

Ott állunk a szobában néha az ablak felé fordulva és vágyva arra, hogy a függönyön túllássunk, de amíg a nagypapát hibáztatjuk, nem marad erőnk ahhoz, hogy megfogjuk a függönyt és elhúzzuk. Egyszer aztán eljön a pillanat, hogy a dolog nem várhat tovább. Megérintjük a vaskos sötét függönyt, és finoman, kissé félve attól, ami mögötte lehet, éppen csak meglibbentjük. A függöny lomhán megmozdul, és a fény megjelenik a rései között. Néha megijedünk, elengedjük a függönyt és visszamegyünk játszmázni, de eddigre már megkaptuk az első „adagot” … s a lelkünk egyre csak vágyja a fényt, a találkozást. További kérdések merülnek fel, amelyek megválaszolása, megértése, elengedése, újabb és újabb függönyt húz el a szemünk elől. Szép lassan látjuk meg a valóságunk magját, amit mi magunk ültettünk el egykor, s most a szárba szökkent növényke élete mintázza a hétköznapjainkat … ha valami nem tetszik ezen a növényen, vajon ki a hibás? Ha azt kérdezed, miért ilyen a te növényed, vajon hol a válasz?

Tudom, hogy nem könnyű belátni, tudom, hogy nagyon nem egyszerű felfogni és felvállalni, hogy a válaszok benned vannak a saját növénykédet illető összes kérdésre, tehát senki más nem FELELhet a kérdéseidre … továbbmegyek … senki más nem FELELős …

Kérdezz és lélegezz! Lélegezz és kérdezz! Bízz magadban és gyere, menjünk tovább az úton, amin járunk, ki-ki a magáén, tudva, hogy minden segítséget megkapunk, sőt! Mi lenne, ha megengednénk/megengednéd, hogy a segítő kezek elérjenek hozzád?

Mi lenne, ha megengednéd magadnak a könnyebb életet? … ha észrevennéd a lehetőségeket? Mi történne, ha kiengednéd az elkeseredésedet, teret adva más lehetőségeknek? Mi lenne, ha átengednéd az irányítást és befejeznéd a kontrollálást? … ha egyszerűen ráfeküdnél az élet áramlására, és hagynád magad, hogy vigyen, amerre csak vihet? … ha elhinnéd, hogy a dolgok minden képzeletedet felülmúlva sokkal jobban is tudnak alakulni? Mi lenne, ha elengednéd mindazokat az energiacsomagokat, amik akadályoznak az előre haladásban? … ha megengednéd magadnak azt a tapasztalást, hogy a befelé figyelés és a külvilággal való kapcsolódás egyszerre is működhet? Mit tennél, ha valóra válthatnád az álmaidat? Mi történne … ? Milyen lenne az életed? Milyenné nevelnéd a növénykédet?

Szeretettel ölellek akár ismerlek személyesen, akár nem. Azzal, hogy eljutott hozzád ez az írás, kapcsolódunk, és ez végtelen örömmel tölt el! Legyen áldott minden, amihez hozzáérsz, és mindenki, akivel kapcsolódsz!