Első lépés

Egy kis vizsgálódásra hívlak kedves Olvasó. Szeretném, ha megismerkednél a saját vállaiddal. Ha Te is szeretnéd, akkor szánj most magadra néhány percet, dőlj hátra kényelmesen a székeden, és vess egy pillantást a belső figyelmeddel a vállaidra. Figyeld meg, hogy hogyan tartod őket: Egyenesen? Kissé felhúzott állapotban? Lazán leengedve hátrafelé? Előre behúzva a mellkasod felé? Vedd észre, hogy van-e bennük feszültség, feszesség, merevség, keménység vagy puhaság, lágyság. Érzel-e valamilyen kellemetlenséget, fájdalmat a vállaidban. Ha igen határold be, hogy pontosan hol érzed.

Figyeld meg, hogy van-e benned ellenállás

ezzel a fájdalommal szemben, meg akarsz-e tőle szabadulni, vagy képes vagy-e arra, hogy elfogadd a jelenlétét és megfigyeld. Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok, de kérdezd meg a vállaidtól, hogy hogyan érzik magukat. Mit mondanának, ha tudnának beszélni? Figyeld és halld meg a válaszukat! Bízz magadban, bízz a testedben! A tested nem véletlenül jelez így vagy úgy. Ha gyakorolod ezt a fajta figyelmet, akkor egyre jobban képessé válsz arra, hogy megértsd e jeleket.

A vállízület a karokat kapcsolja a felsőtesthez. Kapcsolatban van a mellkassal és a hát felső részével. A lapocka, a kulcscsont és a hozzájuk kapcsolódó izomzat mind a vállöv területe, amely területen gyakran érez az ember feszülést, netán fájdalmat. Gondoljuk csak végig, hogy egy fárasztó nap alatt mi mindent csinál végig a vállunk. Mennyi terhet cipel, mennyi mozdulatot végez, és hogyan reagál azokra az ingerekre, amelyek a nap folyamán érnek bennünket. A fizikai terheken túl (napi bevásárlás, gyerekcipelés, hosszú ideig végzett ülőmunka és egyebek) számos érzelmi teher is pakolódik rá. Ha megtanulunk a hétköznapokban jobban odafigyelni önmagunkra, akkor észrevehetjük, hogy mik azok a tevékenységek, amik örömöt adnak, és könnyeddé, nyitottá tesznek, illetve melyek azok, amik vállaink megfeszülését, hátunk begörbülését eredményezik, vagyis melyek miatt kezdünk el megfeszülni, bezárkózni. Ahogy egyre jobban összegörnyedünk, úgy lesz egyre kisebb a mellkasunk, és záródik be a szívünk.

Nem igazán szoktunk erre odafigyelni, csak akkor, amikor a fájdalom nyelvén szól hozzánk a vállunk, de ez bizony már azt jelzi, hogy túl sok a teher a számára. Ekkorra az elme átvette a hatalmat a szív felett, a bennünk élő örömteli lényből nem sok érződik a külvilág számára. Az élet nehézzé válik, a problémák sokasodnak, megoldhatatlannak tűnnek, ráadásul végeláthatatlanul csak rossz dolgok történnek velünk. Legalábbis így tűnik. Ilyenkor történik meg az, hogy elkezdünk panaszkodni.

Elmeséljük a bennünket ért nehézségeket gyakorlatilag mindenkinek. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy mindahányszor belemerülünk a történeteinkbe, energiát adunk nekik. Újra és újra azt töltjük fel friss energiával, amiről épp panaszkodunk, amiről azt kívánjuk, bárcsak ne így történt volna, bárcsak ne így lenne. Nem csoda, hogy a nehézségek maradnak, és nem jön szembe a megmentő megoldás.

No de akkor mit is kéne tennünk ilyen vállfájdító helyzetekben?

Először is, legyünk tisztában azzal, hogy az elme a múltban és a jövőben jár – vagyis nem létező „helyeken” – mindig problémákat gyárt, hogy legyen min agyalnia, legyen mit megoldania. Ezzel szemben a szív a jelenben létezik. Érzi az örömöt, érzi a szomorúságot, és tisztában van vele, hogy a földi lét valóságához a múlandóság is hozzá tartozik. A szív nem fél az elmúlástól, ám az elme retteg tőle. Ezt látva egyértelművé válhat mindenki számára, hogy vajon az elméje uralkodik-e felette, vagy a szívére hallgat-e. Amikor az elme az úr, addig a problémák útvesztőjében barangolunk, és várjuk a megmentőnket.

Amikor a szív kezébe adjuk a varázspálcát, akkor megváltozik a színtér. Új, számunkra eddig ismeretlen terepre érkezünk: az érzések birodalmába. Új fejezet kezdődhet azzal, ha a szőnyeg alá söpört érzéseinket felszínre engedjük, és megéljük. Ráébredhetünk arra, hogy lehet másképp is élni. Hogy nem kell áldozatnak lennünk, hogy kérhetünk segítséget adott esetben, ettől még ugyanolyan értékes emberek maradunk, mintha mindent magunk akarnánk elvégezni, sőt. Az együtt végzett feladatok összehozzák az embereket. A közös élmények, az együtt töltött idő többet ér mindennél.

Sokszor az a baj,

hogy a saját feladatainkon, problémáinkon kívül másokét is a vállunkra vesszük. Segíteni próbálunk, de valójában magunkat húzzuk le vele. Sokkal jobb, ha mindenki cipeli a saját keresztjét. Ha valaki segítséget kér tőlünk, akkor segítünk neki megtalálni azt a fogást, ami a számára a legjobb. Segítünk megtalálni a saját megoldását az adott problémára. Ezzel többet adhatunk bárkinek, mintha átvennénk a terhét.

Olyan terheket is cipelhetünk, amik nem hozzánk tartoznak, de a családi mintázatokban átíródtak ránk is. Lássunk egy példát, hiszen ez az üzenettartalom sokak életét keserítheti meg, ha nem ismerik fel. Pl. a háború(k) idején nagyanyáink rettegésben éltek, féltették a férjüket, fiaikat, lányaikat, és megtanultak a semmiből ételt varázsolni az asztalra. Ez a félelemenergia beégett a lelkükbe, és anyáink anélkül, hogy tudtak volna róla, átadták nekünk. Amikor irreálisan jelenik meg, hogy félted a magad vagy szeretteid életét, amikor a megélhetésért való küzdelmedbe belefáradtál már, amikor úgy érzed, hogy az élet nehéz és kegyetlen, akkor tedd fel a kérdést magadnak: valóban az enyém ez a félelem?

A tested meg fogja mutatni neked a választ. Ekkor nincs más dolgod, mint hogy engedd tovább áramolni az érzést. Többé nem fog „bántani”. Ekkor feltárulkozik mindaz, ami a fájdalom, vagy a félelem mögött rejtőzött. A terhek lepakolásával a megkönnyebbülés kellemes érzése járja át a testünket, lelkünket, és örömteli pillanatok veszik át a nehézségek helyét.

A fájdalom, félelem ott rejtőzhet

az a boldogság, az az öröm is, amitől valójában félünk. S, hogy miért félünk boldognak lenni? Azért, mert mindent örökre akarunk. Ha érezted már a boldogság mámorát, vagy tiszta szívből képes voltál örülni valaminek, akkor azt is tudod, hogy ez az állapot nem tart örökké. Elmúlik. A múlandóság pedig félelmet generál. Ahogy az éjszakákat követik a nappalok, úgy a boldogság felemelő érzését is követi valami más, és az is lehet, hogy ez épp a szomorúság. Az élet pont ettől szép. A nehézségét az adja, ha az egyiket meg akarjuk élni, a másikat nem. Ha elkezdünk ragaszkodni, foggal, körömmel meg akarjuk őrizni az örömteli pillanatot, ami persze lehetetlen. És ekkor már nem is tudunk igazán örülni, vagy igazán boldognak lenni, mert arra gondolunk, hogy jaj, nemsokára elmúlik ez is. Ez a gondolat pedig megöli a jelen pillanatot, legyen az akármilyen varázslatos, megható, vagy romantikus.

Ha képesek vagyunk teljes lényünkkel megélni a jelen pillanatot, és nem kóborolunk az elménk birodalmában a jövőn aggódva vagy a múltat siratva, csakis akkor fogunk őszintén, tiszta szívből örülni, és csakis akkor érezhetjük minden porcikánkban a boldogság valódi ízét.

A vállainknak nem kell szükségszerűen fájnia.

Nem kell a korral előrehaladva az ízület mozgásának beszűkülnie. A vállaink ugyanis arra valók, hogy örömöt hordozzanak nem pedig a félelem terheit. Merjünk hát örülni, boldognak lenni! Fogadjuk bátran az élet hullámait, a változásokat és a múlandóságot. Hiába is akarnánk ezt megváltoztatni, vagy kontrollálni, nem fog menni. Öleljük át az elménket, minden félelmével együtt, és nyugtassuk meg őt. Az élet nem más, mint áramlás, változás, hullámzás. Egyszer fent, egyszer lent. Se nem jó, se nem rossz. Egyszerűen csak van, és élni akar.